Minden csak blabla, a többi igen nagy valószínűség szerint lényegtelen, hovatovább felesleges szövegfüzér, mindenesetre felkészülök a lehető legrosszabbra.
„Égesd el a könyveket, Kalibán!” – írja Szabó Lőrinc. Jól is égnek, na. Ráadásul e lángoló (hadd ne mondjam, magas hevületű) tettel szimbolikusan el lehet pusztítani egy egész rendszert is. Meg is volnánk, bye-bye Szása, ilyesmi. No de lassan a testtel! – mondá öregapám önironikusan, amikor felállt a fotelből. Az összeset úgysem tudjuk elégetni. Meg amúgy is, mindig akad egy-egy renitens, aki majd olyat ír, ami nem tetszik. Ja, hogy tegyük el az útból, esetleg öljük meg? Már megint? Újjászületik a kis mocsok, újraírják önmagukat ezek a kis férgek. Ilyenek ezek, ilyen írni vágyó alattomos alakok, ilyen izék.
Fegyelmezetten várt a presszó egyik asztalánál, könyökét az asztalon tartva, ujjait összekulcsolva. Fiók az asztalon nincs, Csukás István nem is annak ír. Hanem nekünk. Meg a gyerekeknek. De ez ugyanaz. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon életműdíjat kapott.
– Kodály Zoltánnak is benne van a keze abban, hogy önből meseíró lett. – Fiatal költőként Weöres Sándorral írtunk neki szövegeket. Már akkor rácsodálkoztam, hogy egy olyan öreg és világhírű művész, mint Kodály, mi a csudát vacakol annyit a gyerekeknek szóló szövegekkel. Nagyon szigorú volt a tanár úr – így hívtuk –, visszaküldte mindkettőnknek a szövegeket már egy „a” betűért is. Szánkba rágta a kérdést: kiből lesz a jövő közönsége? Abból, akit gyerekkorában megtanítunk rá. – Ön szokta mondogatni, hogy a társadalom körülbelül hatéves koráig fogja a gyerek kezét. – Minden tanár és gyerekpszichológus tudja, sőt Németh László is tudta – Németh László egyébként mindent tudott –, hogy a gyerekeknek korszakaik vannak. Hatéves korig a meséket tudják befogadni, amíg meg nem tanulnak olvasni. Ez azért csodálatos, mert a mese teljességében ábrázolja a világot. A magyar népmesében benne van a világ, a születés, a halál, a túlvilág, a csoda. A következő korszak tízéves kor körül jön el, amikor már tud olvasni, és rövidebb történeteket be tud fogadni. Végül a harmadik, a kezdődő kamaszkor: a kalandregények, a szerelmes történetek kora. Ami ezekből a korszakokból kimarad, azt nem lehet pótolni. Egy tizennégy éves gyerek nem fog mesét olvasni, ha addig nem olvasott. Üres lesz a feje, a lelke. Pedig a világot a gyerek mesék által veszi birtokba. – Még akkor sem pótolható, ha mondjuk a Harry Potter-jelenséget vesszük? Hiszen azt nemcsak a nyolc-kilenc éves gyerekek olvassák, hanem sokkal idősebbek is.
Ha tehetném, csak idéznék oldalakon keresztül, még a kötőszavakkal sem kellene bíbelődnöm. Csak újra kellene közölni Kosztolányi néhány cikkét. Akár találomra is. Pedig Kosztolányi Dezső számomra elsősorban költő. Aztán prózaíró, aztán hírlapíró. Igen, hírlapíró, nem újságíró – nagy a különbség. S hogy ez leginkább a gyötrődést vonja maga után, az a napnál is világosabb. A gyötrődést, a meghasonlás, a behódolás vagy az akármi más miatti kínt, hogy akkor most a költő kiszolgáltatja magát. Ezzel, azt hiszem, minden újságnál dolgozó szépirodalmi ember így van.
Van ez a blog. Létezik. Egész pontosan ez a neve: Napi szar vers – a kortárs irodalom hulladékai. És nem ám ismeretlen költőcskékre apellál, hanem igyekszik lehetőleg – legalábbis irodalmi körökben – ismert költőktől verset idézni.
Az alapvetés: „A kortárs vers olvasói szépen lassan fogynak, hamarosan sakkszakkör méretűvé zsugorodik a felhasználók köre, hiszen senki sem szereti hülyének érezni magát, ha nem ért valamit. Addig azonban, amíg ki nem nyírja magát a magyar vers, a legrosszabbakból szemezgetünk. Szar versek, nem amatőr költőktől”. És ebben bizony van ráció – még abban is, hogy senki sem szereti hülyének érezni magát. Mert azok, akik nem olvasnak kortárs verset (irodalmat), általában ezzel takaróznak.
Hogy mi a mese, az tulajdonképpen mindegy. Az is, hogy gyerekeknek szól vagy sem. Szép legyen – ez a lényeg, a többi egyelőre maszlag.
És a szépség, hál’ istennek, elég tág esztétikai kategória, így sok-sok színes és sok-sok sötét dolog belefér. Például a halál is, amiből így vagy úgy, de új élet kerekedik. Ahogy történik ez Ljudmila Ulickaja meséiben is, nemegyszer: „…az az egér, akiről most szó lesz, egy szál maga volt. A férje még fiatal korában belefulladt egy nagy köcsög tejbe… (…) Az Egér szülei és falusi pereputtya mind odaveszett, amikor az öreg ház, amiben éltek, porig éget.” Nem éppen szívderítő, ám mégis gyönyörű mesekezdet. Van honnan építkezni, s azt hiszem, mesében ennél már csak feljebb lehet jutni, ennél már csak jobb, bőkezűbb lehet a sors. S hogy valóban bőkezű, az leginkább Ulickaja lágy, ám mégis csavaros vonalvezetésének köszönhető. És a gyerek? Mi lesz a gyerekkel, ha ilyeneket olvas? Felnő, legalábbis bizonyosan felnő.
A pályakezdő újságírói tevékenység elismeréséül a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége három éve létrehozta a Sinkó Ferenc-díjat. Céljuk az volt, hogy a sajtóban elősegítsék a keresztény értékrend szakmailag megalapozott és hiteles képviseletét. Az idén Pion István, lapunk publicisztikai rovatának szerkesztő-újságírója, a kulturális rovat munkatársa veheti át a szövetség harminc év alatti szakmabelieknek járó kitüntetését.
(Fotó: Burger Zsolt, Magyar Hírlap)
– A tárcaírás egy napilapban alkalmat adhat a létérzékenység művészibb hangjának kiéneklésére, publicisztikával foglalkozó újságíróként azonban jobbára a közélet mélyvízében lubickolsz. De mit szól ehhez a költő, a belső ember? – Ha a költő és a belső ember én vagyok, akkor élesen elválasztja a kettőt, illetve fontossági sorrendet állít fel. Van a munka, és van a hivatás. Valamilyen szinten összeegyeztethető a kettő, hiszen írás ez is, írás az is, ráadásul mindkettőt lehet művészi szinten művelni. Általában arra törekszem, hogy ne a megszokott sajtónyelvet tálaljam az olvasónak, így én is elégedettebb lehetek akár politikai témák esetében is, aki pedig olvas a sorok között, az is lelhet magának egy kis csemegét.
Kevés volt bennem a bizalom – írja Kemény István egyik tárcájában. Van
miért megértenem, s közben azon gondolkodnom, hogy a múlt idő az még
mindig múlt idő-e. Mert amikor az általános (általányos, átalányos)
alany szeretne valahol középen egyensúlyozni, valahogy mindig sikerül
neki eldőlnie jobbra-balra. Nem vagyunk kötéltáncosok, akik két
toronyház között teszik kockára az életüket (bár azok lennénk!), aztán
valahogy csak-csak átérnek.
Úgy néz ki, lassan-lassan összeáll a fejemben a verseskötet. Van negyvenhét vers, ehhez még írok tizenhármat, majd a hatvanból elveszek húszat. Marad negyven. Aztán neki lehet állni kiadót keresni. Most épp Simon Marcira gondolok, hogy JAK-tag lett, meg hogy tegnap járt le az NKA-s pályázati határidő. Mármint a verseskötetének pályázati határideje. Kellene már egy olyan Simon-kötet. Meg persze nekem is. Csak sok idő és mizéria. Főleg, ahogy mostanában írok. Fényévente félsor. Megírom fejben, aztán már nincs is kedvem begépelni.
Szeptember 15. van, 23:45. Kovács Géza László (KGL) barátommal iszogatunk. Az MR2-t hallgatjuk Kőbány-alsón, nem is olyan régen játszotta a Bijou a Nem lehet jó a semminek című versemet. Most büszke vagyok magamra. És önző is vagyok. De nagyon jó.
Holnap este (kedd, szeptember 15., 23 óra) tessék hallgatni az MR2 Petőfi Rádiót, ugyanis a Bijou zenekar stúdiókoncertjét sugározzák szét az éterben! És hogy egy kis önös érdeket is emlegessek: a Nem lehet jó a semminek című versem megzenésített változatát sem felejtették eljátszani.
Ezúttal is, előre is, utólag is: köszönet érte!
Aki lemarad, az szombaton meghallgathatja az ismétlést.
Nem először és reméljük, nem utoljára jár nálunk Andrzej Stasiuk
világhírű lengyel író. Odavan Magyarországért, annak ellenére, hogy
tudja, nem rózsás a helyzet. Ráadásul nem éppen boldog jövőt vázolt fel
hazánk és Kelet-Európa előtt. Két legutóbb megjelent regényével
kezdtünk. Aztán ide jutottunk.
– Úgy hazudni, hogy azt az ember
elhiggye, igen, az szép művészet. Szép nő. Néha ez gond is, mert nem
tudom, mi az, amit kitaláltam, és mi az, ami megtörtént. Például a
Babadag is ilyen, egy része fikció, másik része nem, és a kettő
keveredik. A Kilenc története kitalált, de beleszőttem mindazt, amire
emlékeztem, még gyerekkoromból is. A fiktív alakoknak is konkrét arcuk
van, olyanok, akiket valaha láttam. A helyek is nagyon konkrétak, Varsó
térképével dolgoztam, és itt a különböző rétegek keverednek, mert a
hősök még a kommunizmus idején elnevezett utcákra emlékeznek. Holott
ezek az utcák már más nevet viselnek.
– Ugyanúgy, mint Paker, aki Syllel ellentétben még a régi árfolyamon számolja a złotyt.
– Igen, igen, milliókban számolt, csak úgy röpködtek.
Végh Attila a Semmibe vágtat. Oda, ahol Semmi sincs – vagy legalábbis Semmi van. Hogy ezt megértsem (pedig saját agyamból pattant elő), ki kellett ülnöm az erkélyre: ég alá, föld fölé – középre. Arra a helyre, ahonnan egyszerre látszik a fönt és a lent, ahonnan valóban látni lehet a Semmit. Végh egy korábbi, hirtelen felindulásból elkövetett megállapítását akartam magamnak bizonyítani: "Bassza meg, lehet, hogy mégis van Semmi".
Ha valamikor, akkor most igazán az égegyadta világon semmi értelme annak, hogy női és férfiirodalomról beszéljünk. Olyan nincs, és punktum.
Mondom mindezt azért, mert kezemben tartok egy verseskötet, amelyet névlegesen Király Odett jegyez. Névlegesen. Gyakorlatilag egy fiatalember, egészen pontosan Fekete Richárd írta. Nem nagy felfedezés, de valószínűleg nem
én vagyok az egyedüli, aki Odett feltűnése óta hitt abban, hogy valóban
nővel áll szemben.
Sajnálatos módon tévedésbe estem, minden rossz szándék nélkül. Mint kiderült - és ezért köszönet kifra hozzászólásának -, Gilián Gábor és Nagy Zsolt nem vettek részt a Költő utazása című produkcióban, ellenben Jankó Miklós és Kormos Levente igen. Elnézést kérek az érintettektől, az előző cikkben ki is javítottam a hibát.
Tehát a névsor helyesen: Ferenczi György, Apáti Ádám, Jankó Miklós, Kormos Levente, Pintér Zsolt.
Van öt Petőfi Sándor. Ezt ki kell és ki is merem jelenteni, miután saját szememmel győződtem meg róla (mit nekem Barguzin!). Csakhogy az öt Petőfi nem költő, hanem zenész és egyben alkalmi színész is, ráadásul nemigen hasonlítanak az eredetire: az egyik kopasz, a másik raszta, a harmadik juhász, a negyedik cigány legény (vagy haramia), az ötödik meg a dobos. Egy színpadon látni ennyi Petőfit nem éppen szokványos, hacsak nem vesszük figyelembe, hogy Ferenczi György és a Rackajam zenekar igyekszik bebizonyítani nekünk: Petőfi márpedig ma is él. A Petőfi Irodalmi Múzeum (ha már Petőfiről van szó) Károlyi-kertben felállított színpadán nemcsak a zenekar, hanem három Kossuth-szakállas honleány (sic!) is szaladgált, akik inkább a díszletet voltak hivatottak előadás közben rendezgetni, semmint igazán bemutathatták volna színészi képességeiket, főleg nem műszakállal az állukon.
Találtam egy izgalmas játékot. Illetve csak én neveztem el játéknak, mert egyébként nem játék, csak egy egyszerű kordokumentum, amiben van némi feltárásra váró szegmentum. A Wikipédia ungarischén van egy szép kis összeállítás, amelyet a Korunk című folyóirat készített 2001-ben. Arról ad számot, hogy az említett évben több mint száz költő, irodalomtörténész és biszbasz megválaszolt egy kérést: "Nevezze meg a XX. század tíz legszebb magyar versét." Az eredmény itt olvasható. Viszont az a baj vele, hogy csak a válaszolók monogramját közlik, a teljes nevet nem. Ezennel elindítom a felfejtő-mozgalmat, amelyben várom a monogramok feloldását – kommentben. Persze, az egyértelmű monogramokért nem jár csoki... (És amúgy is, aki serényen keres, az gyorsan megleli az eredeti közlést, ahol megtalálhatók a teljes nevek. Mondom mindezt azért, hogy lohasszam a kedvet.)
A Csillagszálló című folyóiratról még nem írtam, ez az én hibám, most azonban pótoljuk az elmaradást, bízva abban, hogy ezzel kicsit helyére billentjük a dolgokat. Beszélj hozzám! – ez a legújabb szám címe. Mi más lehet hát a központi téma – amely egyébként számról számra mindig más –, mint a kommunikáció, annak is inkább a művészi, illetve, bocsánat, irodalmi megközelítése.
Ha valamikor, akkor most igazán az égegyadta világon semmi értelme annak, hogy női és férfiirodalomról beszéljünk. Olyan nincs, és punktum.
A Csillagszálló című folyóiratról még nem írtam, ez az én hibám, most azonban pótoljuk az elmaradást, bízva abban, hogy ezzel kicsit helyére billentjük a dolgokat. Beszélj hozzám! – ez a legújabb szám címe. Mi más lehet hát a központi téma – amely egyébként számról számra mindig más –, mint a kommunikáció, annak is inkább a művészi, illetve, bocsánat, irodalmi megközelítése.